Hogy mi nem jut eszembe!

Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

'Ne tagadd meg szívedben a szerelmet! Ez a 11. parancsolat.'

Életem leglényegesebb kérdése, hogy mi rejlik az emberi kapcsolatok mélyén. Hogyan „működik” az ember. Hogyan működöm én, és milyenné tudom formálni a kapcsolataimat. Milyen szépséget tudok/tudunk megvalósítani kapcsolataink során. A szépség fogalmát platóni értelemben tartom ideának, a legfőbb jónak, amit definiálni nem is tudnék, s ha megkísérelném is, úgy érezném, máris elvesztettem a lényegét, amiről már a kísérlet elején tudtam, hogy kimondhatatlan. Tehát nem definiálom a szépség fogalmát. Mégis illene valamit mondanom róla. Legyen, talán sikerül: Erdőben sétálva napsütésben, lágy tavaszi szellő kíséretében meglátok egy virágot. Közelebb megyek, hogy jobban lássam, s ahogy nézem, elmosolyodom. Mert szépet látok, elmosolyodom. Azt gondolom, hogy ez a mosoly, akár belső, akár külsőként is megjelenő, jelzi, hogy A Szépséggel találkozom. Valami titok rejlik a mélyén a virágnak, vagy bármi másnak, amit kimondani nem lehet – amint megpróbálom, elillan – csak 'körbe-mondani', vagy 'körbe-mutatni', ahogy, például a virág teszi. Ez számomra a Szépség, amit megtalálni minden létezőben. Emberben, növényben, kapcsolatban, s legfőképp a szerelemben, amit a legszentebb kapcsolat, ami két létező között történhet, legyen az ember, állat, növény vagy bármi más. Egyetlen feltétele a szerelemnek a Szépséggel való találkozás. Ha ez megtörténik, lehet szerelmes egy szép fiatal lány akár egy varangyos békába is. De lehet szerelem tárgya egy szikla, nádszál, fiú vagy lágy. A nem, a kor, az egyneműség (egy fajba tartózóság) itt nem számít. Az egyetlen, ami fontos a Szépség. S mint Erósz jár Aphrodité nyomában, úgy követi a Szépséget hűen a Szerelem.

Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.

A szerelemnek sajátos törvényei vannak. Semmiféle ismert logikát nem tűr meg, mégsem lehet azt mondani, hogy ne lenne benne logika. Egészen egyedi, belső logika szerint működik, ami sajnos még azoknak sem mindig tárul fel, akik részt vesznek a kapcsolatban. Ameddig egy szerelem tartott, soha nem jöttem rá a működési elveire. Ha megtörtént, hogy a kapcsolat még tartott, de a szerelem már valójában nem volt már szerelem, akkor sikerült valamelyest rálátni arra, hogy mi is történik kettőnk között. S amit találtam, az többnyire nem tettszett. Alaphelyzet, hogy egyikünk sincs tisztában azzal, hogy mit is szeretne valójában. Nem ismeri önmagát, nem tudja milyen is valójában, s így nem tudja megmondani mit szeretne. Nem tud, vagy mer őszintén szembenézni Önmagával, és megismerkedni Vele. Azt a hiányt, amit ez az alaphelyzet okoz, szeretné betöltetni a mindenkori másikkal, aki felé vonzódik, hiszen valamit megsejt önmagából benne, valami hasonlót ahhoz, amit ott, legbelül érez magában. Amíg a szerelem hevében szívesen adódik minden Magamból, amíg a Másik minden, addig gyönyörű, csodálatos, és örökkévaló. De mivel a hiány húzódik a háttérben, a hiányos állapotból pedig nem lehet teljesség, mikor túlságosan elhatalmasodik a hiány, a kapcsolatban megjelenik a ráció, az ész. Ahhoz, hogy a racionális módon hozzáfoghasson az ész a helyzet orvoslásához, fel kel mérni a helyzetet. Meddig tartok Én, meddig a Másik; mi az Enyém, mi a Másiké; mit érzek valójában, mit érezhet a Másik; és mi igaz abból. S amíg e kettősség fennáll, a helyzet megoldhatatlan. A szerelem nem az ész elvei, érvei alapján működik.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a Sorsomnak alkatrésze légy. Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.

Elmondhatom magamról, hogy egyszer megtörtént velem, hogy szerelmes voltam, és szerelmem „tárgya” egy ifjú férfi volt. Fiatal, sudár, lelkes és lázadó. Gyönyörű. Büszke volt, s én is büszke lettem. Láttuk Magunkat, és láttuk a Másikat is. A hiányt megszüntettük azzal, hogy összekapcsoltuk e kettőt. Szárnyaltunk így, Mi ketten. A világ szép volt, és Nekünk volt ilyen szép. S mára már nincs egy könnyem se, elfogyott.

Mert míg kell csak egy árva perc, Külön; neked, Míg magadra gondolni mersz, Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan Halott és akarattalan: Addig nem vagy a többieknél Se jobb, se több, Addig idegen is lehetnél, Addig énhozzám nincs közöd. Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívül, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Kettősség. Különválasztottság. Sejtésem szerint ez a kulcs. A megoldás lehetősége, hogy ne a racionalitás, vagy a halál legyen a vége a szerelemnek. S talán még az, hogy a szerelmet ne kizárólagositsuk két adott ember között fellépő érzésre, ne használjuk a kölcsönös birtoklást legalizáló hivatkozásként. A szerelem egy állapot. Önmagában felemelő, önmagában teljesség. Nem is kell hozzá a Másik. Semmilyen másik nem kell hozzá. Se varangyos, se daliás. Amikor ebben az állapotban él az ember, nincs is Másik. Nem is létezhet Másik, hiszen a teljességben nincs már különbség, nincs szétválasztottság. Azonos térben és időben, azonos teret és időt töltök ki a minden-mással. Teljesen egy-ben vagyunk. A világ és én nem különbözünk egymástól, a világ és én nem vagyunk megismerhetőek, vagy megismerendők egymás számára. Szerelmes állapotban látom és értem, Magamat ugyanúgy, mint a világot. Megszűnik a különválasztottság, a magány, a hiány. A birtoklás értelmezhetetlen fogalommá válik. A teljességen kívül nincs még valami. Semmi mást nem akartam már, csak annyit, hogy elég legyek. Most szerelmes vagyok. Mert látom a Szépséget. És így végre élek. A szerelmem mindenkori tárgya a Magamtól nem elválasztott, nem különálló Minden. Magamat is beleértve. Így látható a Magam is. Megfigyelhető, mint egy kismadár az ágon. Elfogadható, vállalható. Nem kell már a Másiktól várni a beteljesülést, a teljessé válás lehetőségét. Hiszen ha a világot Magammal együtt teljességben tapasztalom, akkor nem szükségem van a Másikra, hanem gyönyörűséggel tölt el. Nem birtokolni akarom, hanem Én vagyok. Ebben az egy-ség-ben, ebben a szét-nem-választottságban a szerelem az az erő, amely a világot egyben tartja. Létünk alapját adja. 

Sólyom Madár

Az ELTE Szabad Bölcsész szakának esztétika szemináriumának egyik dolgozata