2007. július 1., vasárnap
3
Kiáltás
Erről a műről én nem fogok sem értekezést írni, sem értelmezést, sem értékelést. Mert nem akarok ilyet írni. Lehetne persze, de ez írás egy nagyon személyes, mélyről jövő gondolatáradat. Nem akarom műszerekkel vizsgálni, nagyító alatt ízekre szedni. Sokkal inkább a szív tükrén keresztül belenézni. Utazni akarok a Kiáltás által felkorbácsolt tajtékok tetején. Azt akarom, hogy magukkal ragadjanak a hullámai, áramlatai, és alá akarok bukni a legmélyebb árokba is, hogy ne hagyjam ki egyetlen megélhető pillanatát sem.
Ú j O d ü s s z e i a
Bennem zúg, tombol a világ. Fejfán a Kedves neve. Mit nekem világ! Isten, mit nem merészelsz, hogy Mindenhatónak, Kegyelmesnek nevezteted magad! Nem vagy te más, mint önbizalom-hiányos, magáramaradott, hisztis, hataloméhes, szánalomra méltó alak! Megváltalak téged.
Majd, ha megjön hozzá a kedvem. Én ráérek kivárni… Te nem.
Elkapkodott kezdés: az élet célja a halál. – szinte közhely. Születés kontra halál, a születést állítja szembe a halállal, hiszen a születés pillanatától kezdve a halálba térünk vissza. Egyúttal, talán épp azért, ez a pillanat annak a törekvésnek a kezdete, amely olyasmi alkotására késztet minket, amely a hallhatatlanság tudatával tölt el bennünket, minden pillanatban halókat és születőket.
Ez a két egymásnak feszülő áramlat jelen van a mulandó testekben, de vajon mely erő az, ami a meg nem születésből a megszületett állapotot létrehozza? „Kötelességünk hát,…”1 – ezzel a kijelentéssel veszi kezdetét a küzdelem.
Szakrális, samanisztikus önkép. Egy révülésszerű leírásban fogalmazódik meg, hogy a világ amennyiben létezik, annyiban az én részemként jelenik meg, az én arcomat viseli, saját vetületeim adják láthatóságát. Ez az arc és ez a vetület a valóság, még akkor is, ha lehetne mögötte valami más is, mert magamért, a magamé, a magam szerint az, ami önmagamban önmagaként létező. Első kötelességünk felmérni a magunk teremtette világ korlátait, és ezeken belül lenni tevékenynek. A kétellyel szemben önbizalmat tanúsítani, a megválthatóság érdekében pedig belátni, hogy az értelem csak ezen a magam-világon úr, kívüle tehetetlen.
Megtagadni, ellene mondani az eddig elfogadottnak. Az eddig lefektetett tényeknek. Megélni, belehelyezkedni, és túlnőni azokon. „A szív nem tűri…a kényszerűség hámját.”2 Majd átélni a korlátok adta biztonság hiányát, a vélt vagy valós létbizonytalanságot. Már nem elég megérteni a struktúrát, tudnunk kell van-e a valóságfüggöny mögött valami örök lényeg?
Most ketten vagyok, akik hozzáfognak a kérdés megválaszolásához: az értelem, ami korlátoltsága miatt tehetetlen, s a szív, aki féktelen, élettel-telítettsége folytán képes a képtelenre. Aki saját megállíthatatlansága végett hajszol egyre mélyebbre és mélyebbre, ahol szembe kell nézni mindazzal, amit nem tudok magamnak megválaszolni, s mikor végképp elkeseredtem volna, vigasztalásként kiderült, hogy ez a számomra megmagyarázhatatlan birodalom maga a szívem.
Most már csak azt kellene tudnom, hogy juthatok hozzá a szívemhez a testemen keresztül? Hogy elpusztítom, vagy… ismét a vágyott cél fogalmazza meg a választ: a beletörődés helyett válasszuk a pusztulást, abban a tudatban, hogy a pusztulás maga a lehetetlenség.
Megragadni a kétségbeesett mulandóságban valami bizonytalan maradandót, s azt ráhagyományozni az utánunk érkezőkre, hogy a tudatlanságban és ismeretlenségben találjanak valami kapaszkodót. Ez hajtja alkotásba az alkotót.
Az alkotás itt nem kizárólagosan művészeti alkotás. Az apa, az anya is azért tanítja gyermekét, hogy az ismeretlenségben adjon neki valamit abból a tapasztalat-gyűjteményből, amit élete során összegyűjtött.
A két meghatározó végpont között feszülő élet, a végpontokból kihagyott emberi döntés feltételez egy rejtett alanyt, aki felette áll a világnak, akit vissza kellene hozni emberi értelemként, ebbe az emberfeletti küzdelembe…
Az értelem szabadsággal akarja felruházni börtönét, a koponyát, de a szív nem találja helyét.
Az értelem egylényegű a szívvel. Egy a börtönük. Elérkezett az idő arra, hogy a rettegő szív és a bamba értelem kísértő reményét, mely a legnagyobb illúzió, legyőzzük, és megszabaduljunk a nyugalomtól és a rettegéstől.
Ne éhségből ölj! Ne legyen célja harcnak. A Teremtés harca legyen a harcod. Célja önmagában legyen.
Elfogadás: várakozás a jelen pillanatokban való megélésekre. Nincs morális érték, mert csupán az öröm létezik. Hagyd el a múltat, ne gondolj a jövővel. A pillanat az egyetlen valós létező. Élj benne teljes valóddal. Így a lélek fölül tud emelkedni önmagán.
Szakadj el a reménytől, vállald tudatosan a végzetet.
És kiderül, hogy amit kerestünk, az a szabadság. Célnélküli, tárgy nélküli, de nem céltalan. A szabadságban a reményből nyugalom, a várakozásból jelen pillanat válik. Nem kijelöltük a célt, hanem kiderült számunkra a keresés során, hogy a Jelen Pillanatában van az élet. A Jelen Pillanat pedig az, ahol az értelem nincs korlátok közé szorítva, a szív pedig egy pillanatra elhiszi, hogy láncai valójában szárnyak. Nem volt múlt és nem lesz jövő.
Az Út
A megtalálásban rejlő kétségbeesés.
Meg kell hallanunk az útrahívás szavát. Eddig a szakadék felé haladtunk, most hidat lépünk a szakadék fölé. Meg kell tudnunk, ki kerget a szakadékba, amiből őt - aki belőlünk kiáltozik - kell kihúzni. Mert aki kerget azonos azzal, aki segítségért kiált.
Én
10 parancsolat:
1 – Isten a bennem hangzó kiáltás
2 – Isten az én Hadvezérem
3 – Én Isten bajtársa vagyok a harcban
4 – Őrizd a rád bízott őrhelyet
5 – Szeresd a veszélyt
6 – Engedelmeskedj
7 – Tanulj meg parancsolni
8 – Szeresd a jót
9 – Ne barátokat keress, hanem harcostársakat
10 – Ne kérdezz
A Faj
Hamlet kezében a koponya a halál. Miért is írnék olyasmit, ami csak ujjal mutogatás lenne arra, ami a látó számára látható?
Őseinktől származunk fizikailag, szellemileg, visszük őket tovább. Addig élnek, amíg hagyjuk őket élni, amíg van élő ember, akiben feltámadhatnak.
Őseink belőlünk marcangolva táplálkoznak, amíg teljesen fel nem emésztenek bennünket, aztán mi is ugyanígy marcangoljuk majd utódainkat.
Kiáltozik a múlt, az ősök, és a jövő, születendő gyermekeink.
Tápláljuk, belehalunk utódainkba.
Látomás
más látás
Ha meghallod a kiáltást, akkor engedelmeskedned kell. Elszakadsz, kiszakadsz a körből, a spirál egy pontba csavarodik.
Ha kételkedsz abban, hogy mi is a dolgod, kiáltozol Istened után, nem jutsz messzire. Be kell látnod végre, hogy az Isten beszorult a testedbe, akár élő halott a sírkő alá. Kiáltozik, jajveszékel, segítségedet kéri. Szabadíts meg!
Újra kezdődik a harc és az egész. A Teremtés harca.
Ez a Teremtő Harc most egy pontból kiindulva táguló spirálként foglalja magába a világegyetemet.
Az Isten megőrült, mert a magának teremtett börtönébe szorult. Elrontott teremtés, teremtményei nem fogják tudni felszabadítani őt. A kör egyirányú, nem teremtődik vissza az isteni létbe. Ebbe a tévedéstudatba beleőrül.
Börtönébe szorulva kiáltoz segítségért.
Gyakorlat
Nem elég tudnod, ismerned a teremtés folyamatát, de lépni kell! Az Egy felé.
Mert Isten és ember nincs külön. Nem választható ketté. Nem tudni hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Nem tudhatjuk. Az egyik sorsa a másiké is. Nem léphetünk egymás nélkül, nem oszthatjuk ki a szerepeket. Vagy egy végzetet követünk, vagy mindketten elbukunk.
A megváltást megélni, nem elszenvedni kell.
Az isten bajtársad a harcban, az ima hadijelentés a tábornoknak.
Valóság-e az álom, melyből az ember ébred? Ébredés-e az ember, melyből az álom való?
Miért vagyunk emberek? Hogy megváltsuk Istenünket. Aki lenne az szabadságért való harc maga. Nem szakállas öregapó. Nem lábát lógató öregúr, aki kénye-kedve szerint jutalmaz, vagy büntet. Nem könyörületes, gondoskodó. De hadvezér, parancsokat osztó, szenvedő, kudarcainkba belebukó. Velünk együtt szenvedő vagy vigadó. Küzdő, nem lankadó, szorongó, félő, rettegő, könyörgő, kiáltozó. Ez a Mi Istenünk. Aki nem fér el koponyában, testben, fajban, fűben, fában, névben, de még a világban sem.
Küzdelmünk a felszabadításáért vívott harc, hogy „nyíljék egy kis virág” a vérrel verítékkel teli mocsárban.
A régi korokban harcba szálltunk Isten nevéért, míg ma ez a háború kicsinyes, hétköznapias robottá lett. De a szív nem nyugszik bele. Forradalmat csinál. Fellángol újra a tűz. Csak még nem tudjuk, hogy a felperzselt világot mivé formáljuk.
Istenünk nem biztos a győzelemben.
Ember! Rajtad múlik Istened sorsa! Te vagy a végzet kovácsa.
A Csönd
Maradj vére csöndben.
Én hiszek az Útban, a Kiáltásban.
Egyik sem létezik.
2
1
Kiáltás
Erről a műről én nem fogok sem értekezést írni, sem értelmezést, sem értékelést. Mert nem akarok ilyet írni. Lehetne persze, de ez írás egy nagyon személyes, mélyről jövő gondolatáradat. Nem akarom műszerekkel vizsgálni, nagyító alatt ízekre szedni. Sokkal inkább a szív tükrén keresztül belenézni. Utazni akarok a Kiáltás által felkorbácsolt tajtékok tetején. Azt akarom, hogy magukkal ragadjanak a hullámai, áramlatai, és alá akarok bukni a legmélyebb árokba is, hogy ne hagyjam ki egyetlen megélhető pillanatát sem.
Ú j O d ü s s z e i a
Bennem zúg, tombol a világ. Fejfán a Kedves neve. Mit nekem világ! Isten, mit nem merészelsz, hogy Mindenhatónak, Kegyelmesnek nevezteted magad! Nem vagy te más, mint önbizalom-hiányos, magáramaradott, hisztis, hataloméhes, szánalomra méltó alak! Megváltalak téged.
Majd, ha megjön hozzá a kedvem. Én ráérek kivárni… Te nem.
Elkapkodott kezdés: az élet célja a halál. – szinte közhely. Születés kontra halál, a születést állítja szembe a halállal, hiszen a születés pillanatától kezdve a halálba térünk vissza. Egyúttal, talán épp azért, ez a pillanat annak a törekvésnek a kezdete, amely olyasmi alkotására késztet minket, amely a hallhatatlanság tudatával tölt el bennünket, minden pillanatban halókat és születőket.
Ez a két egymásnak feszülő áramlat jelen van a mulandó testekben, de vajon mely erő az, ami a meg nem születésből a megszületett állapotot létrehozza? „Kötelességünk hát,…”1 – ezzel a kijelentéssel veszi kezdetét a küzdelem.
Szakrális, samanisztikus önkép. Egy révülésszerű leírásban fogalmazódik meg, hogy a világ amennyiben létezik, annyiban az én részemként jelenik meg, az én arcomat viseli, saját vetületeim adják láthatóságát. Ez az arc és ez a vetület a valóság, még akkor is, ha lehetne mögötte valami más is, mert magamért, a magamé, a magam szerint az, ami önmagamban önmagaként létező. Első kötelességünk felmérni a magunk teremtette világ korlátait, és ezeken belül lenni tevékenynek. A kétellyel szemben önbizalmat tanúsítani, a megválthatóság érdekében pedig belátni, hogy az értelem csak ezen a magam-világon úr, kívüle tehetetlen.
Megtagadni, ellene mondani az eddig elfogadottnak. Az eddig lefektetett tényeknek. Megélni, belehelyezkedni, és túlnőni azokon. „A szív nem tűri…a kényszerűség hámját.”2 Majd átélni a korlátok adta biztonság hiányát, a vélt vagy valós létbizonytalanságot. Már nem elég megérteni a struktúrát, tudnunk kell van-e a valóságfüggöny mögött valami örök lényeg?
Most ketten vagyok, akik hozzáfognak a kérdés megválaszolásához: az értelem, ami korlátoltsága miatt tehetetlen, s a szív, aki féktelen, élettel-telítettsége folytán képes a képtelenre. Aki saját megállíthatatlansága végett hajszol egyre mélyebbre és mélyebbre, ahol szembe kell nézni mindazzal, amit nem tudok magamnak megválaszolni, s mikor végképp elkeseredtem volna, vigasztalásként kiderült, hogy ez a számomra megmagyarázhatatlan birodalom maga a szívem.
Most már csak azt kellene tudnom, hogy juthatok hozzá a szívemhez a testemen keresztül? Hogy elpusztítom, vagy… ismét a vágyott cél fogalmazza meg a választ: a beletörődés helyett válasszuk a pusztulást, abban a tudatban, hogy a pusztulás maga a lehetetlenség.
Megragadni a kétségbeesett mulandóságban valami bizonytalan maradandót, s azt ráhagyományozni az utánunk érkezőkre, hogy a tudatlanságban és ismeretlenségben találjanak valami kapaszkodót. Ez hajtja alkotásba az alkotót.
Az alkotás itt nem kizárólagosan művészeti alkotás. Az apa, az anya is azért tanítja gyermekét, hogy az ismeretlenségben adjon neki valamit abból a tapasztalat-gyűjteményből, amit élete során összegyűjtött.
A két meghatározó végpont között feszülő élet, a végpontokból kihagyott emberi döntés feltételez egy rejtett alanyt, aki felette áll a világnak, akit vissza kellene hozni emberi értelemként, ebbe az emberfeletti küzdelembe…
Az értelem szabadsággal akarja felruházni börtönét, a koponyát, de a szív nem találja helyét.
Az értelem egylényegű a szívvel. Egy a börtönük. Elérkezett az idő arra, hogy a rettegő szív és a bamba értelem kísértő reményét, mely a legnagyobb illúzió, legyőzzük, és megszabaduljunk a nyugalomtól és a rettegéstől.
Ne éhségből ölj! Ne legyen célja harcnak. A Teremtés harca legyen a harcod. Célja önmagában legyen.
Elfogadás: várakozás a jelen pillanatokban való megélésekre. Nincs morális érték, mert csupán az öröm létezik. Hagyd el a múltat, ne gondolj a jövővel. A pillanat az egyetlen valós létező. Élj benne teljes valóddal. Így a lélek fölül tud emelkedni önmagán.
Szakadj el a reménytől, vállald tudatosan a végzetet.
És kiderül, hogy amit kerestünk, az a szabadság. Célnélküli, tárgy nélküli, de nem céltalan. A szabadságban a reményből nyugalom, a várakozásból jelen pillanat válik. Nem kijelöltük a célt, hanem kiderült számunkra a keresés során, hogy a Jelen Pillanatában van az élet. A Jelen Pillanat pedig az, ahol az értelem nincs korlátok közé szorítva, a szív pedig egy pillanatra elhiszi, hogy láncai valójában szárnyak. Nem volt múlt és nem lesz jövő.
Az Út
A megtalálásban rejlő kétségbeesés.
Meg kell hallanunk az útrahívás szavát. Eddig a szakadék felé haladtunk, most hidat lépünk a szakadék fölé. Meg kell tudnunk, ki kerget a szakadékba, amiből őt - aki belőlünk kiáltozik - kell kihúzni. Mert aki kerget azonos azzal, aki segítségért kiált.
Én
10 parancsolat:
1 – Isten a bennem hangzó kiáltás
2 – Isten az én Hadvezérem
3 – Én Isten bajtársa vagyok a harcban
4 – Őrizd a rád bízott őrhelyet
5 – Szeresd a veszélyt
6 – Engedelmeskedj
7 – Tanulj meg parancsolni
8 – Szeresd a jót
9 – Ne barátokat keress, hanem harcostársakat
10 – Ne kérdezz
A Faj
Hamlet kezében a koponya a halál. Miért is írnék olyasmit, ami csak ujjal mutogatás lenne arra, ami a látó számára látható?
Őseinktől származunk fizikailag, szellemileg, visszük őket tovább. Addig élnek, amíg hagyjuk őket élni, amíg van élő ember, akiben feltámadhatnak.
Őseink belőlünk marcangolva táplálkoznak, amíg teljesen fel nem emésztenek bennünket, aztán mi is ugyanígy marcangoljuk majd utódainkat.
Kiáltozik a múlt, az ősök, és a jövő, születendő gyermekeink.
Tápláljuk, belehalunk utódainkba.
Látomás
-
más látás
Ha meghallod a kiáltást, akkor engedelmeskedned kell. Elszakadsz, kiszakadsz a körből, a spirál egy pontba csavarodik.
Ha kételkedsz abban, hogy mi is a dolgod, kiáltozol Istened után, nem jutsz messzire. Be kell látnod végre, hogy az Isten beszorult a testedbe, akár élő halott a sírkő alá. Kiáltozik, jajveszékel, segítségedet kéri. Szabadíts meg!
Újra kezdődik a harc és az egész. A Teremtés harca.
Ez a Teremtő Harc most egy pontból kiindulva táguló spirálként foglalja magába a világegyetemet.
Az Isten megőrült, mert a magának teremtett börtönébe szorult. Elrontott teremtés, teremtményei nem fogják tudni felszabadítani őt. A kör egyirányú, nem teremtődik vissza az isteni létbe. Ebbe a tévedéstudatba beleőrül.
Börtönébe szorulva kiáltoz segítségért.
Gyakorlat
Nem elég tudnod, ismerned a teremtés folyamatát, de lépni kell! Az Egy felé.
Mert Isten és ember nincs külön. Nem választható ketté. Nem tudni hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Nem tudhatjuk. Az egyik sorsa a másiké is. Nem léphetünk egymás nélkül, nem oszthatjuk ki a szerepeket. Vagy egy végzetet követünk, vagy mindketten elbukunk.
A megváltást megélni, nem elszenvedni kell.
Az isten bajtársad a harcban, az ima hadijelentés a tábornoknak.
Valóság-e az álom, melyből az ember ébred? Ébredés-e az ember, melyből az álom való?
Miért vagyunk emberek? Hogy megváltsuk Istenünket. Aki lenne az szabadságért való harc maga. Nem szakállas öregapó. Nem lábát lógató öregúr, aki kénye-kedve szerint jutalmaz, vagy büntet. Nem könyörületes, gondoskodó. De hadvezér, parancsokat osztó, szenvedő, kudarcainkba belebukó. Velünk együtt szenvedő vagy vigadó. Küzdő, nem lankadó, szorongó, félő, rettegő, könyörgő, kiáltozó. Ez a Mi Istenünk. Aki nem fér el koponyában, testben, fajban, fűben, fában, névben, de még a világban sem.
Küzdelmünk a felszabadításáért vívott harc, hogy „nyíljék egy kis virág” a vérrel verítékkel teli mocsárban.
A régi korokban harcba szálltunk Isten nevéért, míg ma ez a háború kicsinyes, hétköznapias robottá lett. De a szív nem nyugszik bele. Forradalmat csinál. Fellángol újra a tűz. Csak még nem tudjuk, hogy a felperzselt világot mivé formáljuk.
Istenünk nem biztos a győzelemben.
Ember! Rajtad múlik Istened sorsa! Te vagy a végzet kovácsa.
A Csönd
Maradj vére csöndben.
Én hiszek az Útban, a Kiáltásban.
Egyik sem létezik.
Sólyom Madár
2007, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola harmadik évének egyik szemináriumának dolgozata
Világok határán
Résen levés. A megfelelő szögből, épp időben, épp a jó térben. És felismerni. Mindezt, és azt, hogy mit és hogyan. Aztán hit, bátorság, és cselekedni, gondolni, mondani, mozdulni, vagy nem tenni mindezt. Mindegy, csak a megfelelő legyen. Amikor résen vagy, akkor tudod, érzed, hogy mi az.
Amikor sikerül, fa vagyok. Lefelé elérek a legmélyebb helyekre, és erővel tölt fel, mint fát a gyökerei, felfelé kinyílok az égboltra, a világra, és szétárad mindaz az erő, ami bennem van.
Biztonság, helyemen-levés. Jó.
Csak-vanás.
Valaki meghalt. Kérdés, hogy ki?
Mi történt vele, hová került? Került valahová? Van még egyáltalán?
Sok elképzelés, remény, várakozás létezik ezzel kapcsolatban. Hiszünk bennük. Segítenek. Megkapaszkodunk bennük, mint vajúdó nő az életfába. Megerősítjük ezzel kapcsolatos képzeteinket. Ez a gyász folyamata. Lezárása a megerősödött, megszilárdult képzeteinkbe való megnyugvás. Jöhet a továbblépés (az élet megy tovább), és éljük addigi megszokott mindennapjainkat.
Könnyű megoldás. 1-2 év. Maximum. Általában kevesebb.
No, de.
Milyen alapra helyezkedve lehetséges egyáltalán, bármiféle elképzelést állító módon, általánosítva megfogalmazni, érvényesíteni?
Az élők alapja az élet maga. A halálban elveszítjük ezt az alapot. Még ha ugyanaz is a tapasztalt jelenség, különböző alapokon állva más-más tapasztalatban van részünk. Ehhez még ezernyi más összetevő kapcsolódik, amely erősíti ezt a különbséget. Így a személyiségünk, életkörülményeink, fizikai, érzelmi, szellemi környezetünk, pillanatnyi lelkiállapotunk, és még sorolhatnám. Hiába, semmi olyan sem állíthatunk, ami az élet talaján állva bizton érvényes lehet arra, aki éppen ezt a talajt veszíti el. Hát még általánosítva az állítást! Az egyetlen, amit tudhatunk, hogy már nem az élet képezi az ő alapját.
Hogy van-e még alapja egyáltalán, hogy mi is az, hogy milyen a világ arról az alapról nézve, van-e világ, ő maga van-e, és ha igen, milyen értelemben, ezt mind-mind nem tudhatjuk.
Barátom, ehhez kell igazán bátorság!
Beismerni, átélni ezt a kétségbeesést.
Szeretsz valakit, elment. Nem tudsz róla Semmit! Egyáltalán Semmi Biztosat!
Csak a hiány maradt, ami feszít és emészt.
Bátorság.
Ahhoz, hogy ezt az égő sebet ne fedd le képzeleteiddel. Hagyd szabadon fájni, égni feszülni, emésztődni! Hadd rohadjon! Te élve, ahogy Ő halva.
Állj ki, marj bele, feszítsd szét, és kiáltsd:
Vegyétek és egyétek, ez az én szívem!
A keselyűk nem késlekednek.
Sólyom Madár
Valaki bennem él
Magadra ismersz benne.
Érted ezt? Te talán érted.
Ebbe a végtelenbe folyton visszafutó arcívbe Valaki föléd hajol és pontosan kiegészített másik fele lesz annak az arcívnek, ami a te határaidat képezi.
Annyira eggyé váltok ebben az ívben, oly érthető, hogy közös a határ, hogy csak ott találkozhattok, hogy lélegzetedet szinte visszafojtod, nehogy elfújd vele a vonalat.
Egymás szájából kapjátok a levegőt!
Szívének dobbanása által keletkezett légmozgás beléd tódulva lélegzeteddé válik.
Életeddé.
Sólyom Madár
Egyszerű levél
Amiről a legkevesebb szó esik
A gondolat ereje, ami a szóban van,
a szó ereje, ami a mondásban van,
a mondás ereje a hitben és bátorságban van.
Hit és bátorság pedig a létezés szerelméből fakad.
Bizonyos vagyok benne, elgondolkodtál már azon, minek is lehetne nevezni létünk feltétel nélküli alapját, annak indíttatását. S azon is, miért is szenved e kérdés méltánytalan háttérbe szorultságot.
Az a kölcsönös elkötelezettség, aminek következtében ez az írás megszületik, engem arra ösztönöz, hogy értelmes sorrendbe állítsak betűket, szavakat a papíron, és - milyen nagy reményeket kelt bennem! - van valaki, akit pedig arra, hogy időt, energiát szentelve, figyelmesen el is olvassa. Ez a valaki Te vagy, akit van merszem megszólítani, és remélni, hogy soraimat akként fogod érteni, ami.
Sokféle gondolati rendszer foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyeken magam is elgondolkodtam. Ezek a rendszerek igyekeznek önmagukon belül logikusnak és következetesnek maradni. Sok olyasmit állítanak a világról, magunkról, létünkről, életünkről és halálunkról, amit - belehelyezve saját magamat - szívesen fogadok el. Fontosnak tartom itt a “szívesen” szót, hiszen szükséges a kijelentő részéről, hogy szívéből jöjjön mindaz, amit mindannyiunk sorsa felől állít. Véleményem szerint aki a szívéből beszél, az őszinte, aki őszinte, az magával és másokkal szemben az, és aki ilyen feltételek mellett állít valamit mások sorsát érintő kérdésekről, az úgy teszi, hogy mások életét lényegiségében nem különbözteti meg a sajátjától, tehát amit mond, az önmagára éppúgy vonatkozik, mint arra, akiről állítja. Amennyiben nem szívből fakad a kijelentés, az azt a veszélyt rejtené magában, hogy az állítás érvénye alól önmagát kivonja, s így hiteltelenné válik. Az állítást elfogadó részéről szükséges pedig az, hogy szívéből fakadjon az elfogadás, úgy önmagára, ahogy másokra vonatkoztatva, ellenkező esetben csak mindenki másra nézve tartja érvényesnek. Így pedig lehetetlen hiteles életet élni.
A különböző gondolati rendszerek vizsgálata során, úgy vélem, oda kell figyelnünk valami nagyon fontos dologra: “úgy önmagára, ahogy másokra vonatkoztatva”. Úgy vélem nagyon fontos szempont, hogy az ember ne csak másokra, illetve önmagára nézve vizsgálja meg a dolgokat, hanem a szeretett emberekkel való viszonyaira nézve is. Itt térnék vissza a különböző gondolati rendszerek állításaira, és a szívesen elfogadásra. Nem okoz problémát például, hogy mindaz, amit körülöttem lévő világként tapasztalok, csak illúzió, vagy az, hogy nincs isten, aki vigyáz ránk, tervének részei lennénk, céljainak megvalósítása érdekében munkálkodunk, és megkapjuk érte a jutalmunkat, egyáltalán a céltalanság sem zavar, vagy hogy halálunk után összetevőink beleolvadnak a világ egészébe, lelkem az isteni lélekbe, de az sem okozna gondot, ha újra kellene kezdenem az egészet elölről. Ez utóbbi már kevésbé szimpatikus ötlet, nem beszélve azokról az elképzelésekről, amik arról beszélnek, hogy maga a szubjektív tudat is csak ideiglenes jelenség, a képzelet szüleménye, a test elmúlása után nem marad semmi, aminek tudomása lenne önmagáról, mint önmaga. Ezen elképzelések esetleges bekövetkezte mégis mélységes rémülettel tölt el. Hiszen emberi lényeket szeretek! Életem nagy részét töltöm azzal, hogy ápolom a kapcsolatomat ezekkel a szeretett lényekkel! Én nekik adok egy részt magamból, és Ők is nekem adnak egy részt önmagukból. Egymássá válunk lassan. Azzal ugyanis, hogy azt állítjuk, nincs halál után is létező szubjektív tudat, vagy lélek, azt is kimondjuk, hogy szeretet sem létezik a halál után. Tehát mindaz a szeretetből fakadó energia, amit megtapasztalunk életünk során, hiábavaló, vagy az is csak illúzió lenne? Nem hiszem, hogy akad a földön olyan ember, aki ne tartaná valóságnak, hogy szeret. Mi más lenne az, ami egész életünk során meghatározza, hogy mivel foglalkozunk, mit eszünk, kikkel tartunk fenn kapcsolatot? Születésünk maga is két ember egymás iránt érzett szeretetének következménye, megkockáztatom, halálunk is ugyanennek az erőnek köszönhető. Fel nem foghatom, hogy kerülheti el ennyi ember figyelmét az a mértéktelen pazarlás, ahogyan életük során ezzel a szóval, illetve annak tartalmával bánnak. Pedig ez lenne az egyetlen dolog, ami valódi értelmet adna a földön eltöltött életnek.
Úgy gondolom, mindenképp alá kell vetnünk ezeket, és az ehhez hasonló állításokat az előbbiekben felvázoltak szerint annak, hogy valóban szívből el tudjuk-e őket fogadni. Ellenkező esetben nem volna szabad továbbadni ezeket a gondolatokat.
Szeretném felhívni a figyelmet még egy dologra: nem szabadna félni őszintének lenni, és nem szabadna elszalasztani azokat a pillanatokat, amikben lehetőség nyílik a tekintetekben találkozni a másikkal, hiszen ez az élet maga.
Az emberekben, ugyanis, mértéktelen a félelem.
Úgy veszem észre, az emberek félnek őszintének lenni.
Nehéz.
Nehéz annak, aki őszinte önmagához, és ezt nem rejti álarcok mögé.
Nehéz úgy járni-kelni, hogy csak nagy ritkán esik meg az a pillanat, amiben értő, simogató tekintettel akad össze a kereső, reménykedő, bizalommal teli, szeretetre vágyó szempár. Ha meg is esik, olyan hirtelen ködbe vész, hogy emléke is hasonlóan homályossá válik, és marad az elszánt, továbbhajszolt kutatás.
Nehéz annak is, aki ebben a megdöbbentő élményben részesül, hiszen olyan felkészületlenül éri, hogy arra sem marad már ideje, hogy felfogja, történt vele valami, illetve történhetett volna. Ha mégis észrevett valamit abból a szikrázó pillantásból, az olyan átható, hogy nemkívánatosnak fogja érezni, eltaszítja, vagy nem érti, miért e nagy “felhajtás”.
De miért van ez így? Hová sietnek úgy? Hiszen a sír úgyis mindig előbb nyílik fel, mint amikorra számítunk rá. Vagy annyira kívánatos volna a halál, hogy egy pillanatra sem állhatnak meg? Mi lehet a titka?
Lehet, hogy épp ellenkezőleg, épp, mert oly váratlanul kopog be ez a bizonyos Legendás Alak, hogy abba a kevés időbe kell belesűríteni mindazt a fontosnak és halaszthatatlannak vélt dolgot, és ezért kerüli el a figyelmüket minden valódi? Még így sem értem. Éppen ezért, mert elkerülhetetlen, mert nem tudjuk, hogyan és mikor, és nem tudhatjuk, mi lesz az után, ezért kellene időt hagyni magunknak mindenre, ami múlhatatlan, ami a szívnek kedves, és eltölt bennünket a halhatatlanság mámorával! Mert meggyőződésem, hogy van ilyen. Ehhez kell, barátom, az őszinteség.
E nélkül pedig nincs szerelem, nincs hit és bátorság, nincs mondás, nincs szó, és saját bevallásuk szerint, még gondolataik sincsenek.
Ezzel pedig a kör bezárulni látszik. Valójában a kulcs benne van a körben.
Ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, nem kell mást tennünk, mint végigolvasni újra a mottót, most már mindazt szem előtt tartva, amit az előbbiekben mondtunk.
Tehát.
Két úton is eljutottunk az őszinteséghez: az egyik a szívéből beszélő és elfogadó, a szeretteivel való viszonyaira is vonatkoztató ember útja, a másik az élet és a halál egyszeriségében hívő, a múlhatatlanságot valló ember útja.
Az ilyen őszinteségből fakadó gondolat ereje van a szóban, ami megadja ezeknek a gondolatoknak a formáját. Megformálódnak és kimondhatóvá válnak. Az ilyen, még az elménkben, a szánkban forgó, nyelvünk hegyén lévő szavak ereje a kimondásban fejeződik ki, ami hordozza magában a kimondója őszinteségét, gondolatait, azok formáit. Ez tölti meg a kimondott szót tartalommal. E miatt figyelünk oda a másikra, ez adja meg a súlyukat, még az évezredek távolában leírt szavak is hordozzák ezt az erőt, mert az írás van olyan erős mozdulat, mint a kimondás. Mikor olvasunk, fejünkben dübörögnek írójuk szavai, gondolatai, érzései. A mondás, a világra hozott megformált gondolat, erejét a hitből és a bátorságból nyeri. Hinnünk kell ugyanis töretlenül, hogy gondolataink megformálhatóak, hogy azok kimondhatóak, és van is értelme őket kimondani. Majd megtenni a kimondást, ami hihetetlen bátorságra vall, hiszen szívünk, lelkünk, elménk mezítelenedik le minden kimondott szóban. A legnagyobb hitet és bátorságot, mint azt már a népmesék is tanúsítják, a szerelem erejéből lehet meríteni. Ha pedig kimondjuk gondolatainkat, azzal a létezésbe lökjük őket. A kimondással létezővé válik bensőnk világa mások számára is. Ahhoz azonban, hogy létezővé tehessünk bármit is, olyan hitre és bátorságra van szükség, ami olyan szerelemből fakad, ami a létezésben gyökerezik. Önmagából táplálja önmaga folytonos teremtését.
Ez a létezésből fakadó szerelem.
Ha a lét létezésének indíttatását keressük, szükségszerű, hogy ahhoz a gyökérhez ássunk le, ami megadja a dolgok létezővé válását. Ez pedig újra nem más, mint a létezésben gyökerező szerelem, ami tulajdonképp megint egy önmagába forduló körré formálódott.
Összegezve tehát, az egyetemes lét önmagából fakadó szerelméből szubjektív létet teremt, ebből hit és bátorság fakad a megformált gondolat kimondásához, ami létezővé teszi a kimondó – eddig szubjektív létezésben létező – gondolatait az egyetemes létezésben.
Vallom: a létezés indítéka a szerelem, és ez kell legyen az az erő, amely mindeneken túl képes fenntartani a létezést.
Sólyom Madár
2005, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola első évének egyik szemináriumának dolgozata