Erről a műről én nem fogok sem értekezést írni, sem értelmezést, sem értékelést. Mert nem akarok ilyet írni. Lehetne persze, de ez írás egy nagyon személyes, mélyről jövő gondolatáradat. Nem akarom műszerekkel vizsgálni, nagyító alatt ízekre szedni. Sokkal inkább a szív tükrén keresztül belenézni. Utazni akarok a Kiáltás által felkorbácsolt tajtékok tetején. Azt akarom, hogy magukkal ragadjanak a hullámai, áramlatai, és alá akarok bukni a legmélyebb árokba is, hogy ne hagyjam ki egyetlen megélhető pillanatát sem.
Ú j O d ü s s z e i a
Bennem zúg, tombol a világ. Fejfán a Kedves neve. Mit nekem világ! Isten, mit nem merészelsz, hogy Mindenhatónak, Kegyelmesnek nevezteted magad! Nem vagy te más, mint önbizalom-hiányos, magáramaradott, hisztis, hataloméhes, szánalomra méltó alak! Megváltalak téged.
Majd, ha megjön hozzá a kedvem. Én ráérek kivárni… Te nem.
Elkapkodott kezdés: az élet célja a halál. – szinte közhely. Születés kontra halál, a születést állítja szembe a halállal, hiszen a születés pillanatától kezdve a halálba térünk vissza. Egyúttal, talán épp azért, ez a pillanat annak a törekvésnek a kezdete, amely olyasmi alkotására késztet minket, amely a hallhatatlanság tudatával tölt el bennünket, minden pillanatban halókat és születőket.
Ez a két egymásnak feszülő áramlat jelen van a mulandó testekben, de vajon mely erő az, ami a meg nem születésből a megszületett állapotot létrehozza? „Kötelességünk hát,…”1 – ezzel a kijelentéssel veszi kezdetét a küzdelem.
Szakrális, samanisztikus önkép. Egy révülésszerű leírásban fogalmazódik meg, hogy a világ amennyiben létezik, annyiban az én részemként jelenik meg, az én arcomat viseli, saját vetületeim adják láthatóságát. Ez az arc és ez a vetület a valóság, még akkor is, ha lehetne mögötte valami más is, mert magamért, a magamé, a magam szerint az, ami önmagamban önmagaként létező. Első kötelességünk felmérni a magunk teremtette világ korlátait, és ezeken belül lenni tevékenynek. A kétellyel szemben önbizalmat tanúsítani, a megválthatóság érdekében pedig belátni, hogy az értelem csak ezen a magam-világon úr, kívüle tehetetlen.
Megtagadni, ellene mondani az eddig elfogadottnak. Az eddig lefektetett tényeknek. Megélni, belehelyezkedni, és túlnőni azokon. „A szív nem tűri…a kényszerűség hámját.”2 Majd átélni a korlátok adta biztonság hiányát, a vélt vagy valós létbizonytalanságot. Már nem elég megérteni a struktúrát, tudnunk kell van-e a valóságfüggöny mögött valami örök lényeg?
Most ketten vagyok, akik hozzáfognak a kérdés megválaszolásához: az értelem, ami korlátoltsága miatt tehetetlen, s a szív, aki féktelen, élettel-telítettsége folytán képes a képtelenre. Aki saját megállíthatatlansága végett hajszol egyre mélyebbre és mélyebbre, ahol szembe kell nézni mindazzal, amit nem tudok magamnak megválaszolni, s mikor végképp elkeseredtem volna, vigasztalásként kiderült, hogy ez a számomra megmagyarázhatatlan birodalom maga a szívem.
Most már csak azt kellene tudnom, hogy juthatok hozzá a szívemhez a testemen keresztül? Hogy elpusztítom, vagy… ismét a vágyott cél fogalmazza meg a választ: a beletörődés helyett válasszuk a pusztulást, abban a tudatban, hogy a pusztulás maga a lehetetlenség.
Megragadni a kétségbeesett mulandóságban valami bizonytalan maradandót, s azt ráhagyományozni az utánunk érkezőkre, hogy a tudatlanságban és ismeretlenségben találjanak valami kapaszkodót. Ez hajtja alkotásba az alkotót.
Az alkotás itt nem kizárólagosan művészeti alkotás. Az apa, az anya is azért tanítja gyermekét, hogy az ismeretlenségben adjon neki valamit abból a tapasztalat-gyűjteményből, amit élete során összegyűjtött.
A két meghatározó végpont között feszülő élet, a végpontokból kihagyott emberi döntés feltételez egy rejtett alanyt, aki felette áll a világnak, akit vissza kellene hozni emberi értelemként, ebbe az emberfeletti küzdelembe…
Az értelem szabadsággal akarja felruházni börtönét, a koponyát, de a szív nem találja helyét.
Az értelem egylényegű a szívvel. Egy a börtönük. Elérkezett az idő arra, hogy a rettegő szív és a bamba értelem kísértő reményét, mely a legnagyobb illúzió, legyőzzük, és megszabaduljunk a nyugalomtól és a rettegéstől.
Ne éhségből ölj! Ne legyen célja harcnak. A Teremtés harca legyen a harcod. Célja önmagában legyen.
Elfogadás: várakozás a jelen pillanatokban való megélésekre. Nincs morális érték, mert csupán az öröm létezik. Hagyd el a múltat, ne gondolj a jövővel. A pillanat az egyetlen valós létező. Élj benne teljes valóddal. Így a lélek fölül tud emelkedni önmagán.
Szakadj el a reménytől, vállald tudatosan a végzetet.
És kiderül, hogy amit kerestünk, az a szabadság. Célnélküli, tárgy nélküli, de nem céltalan. A szabadságban a reményből nyugalom, a várakozásból jelen pillanat válik. Nem kijelöltük a célt, hanem kiderült számunkra a keresés során, hogy a Jelen Pillanatában van az élet. A Jelen Pillanat pedig az, ahol az értelem nincs korlátok közé szorítva, a szív pedig egy pillanatra elhiszi, hogy láncai valójában szárnyak. Nem volt múlt és nem lesz jövő.
Az Út
A megtalálásban rejlő kétségbeesés.
Meg kell hallanunk az útrahívás szavát. Eddig a szakadék felé haladtunk, most hidat lépünk a szakadék fölé. Meg kell tudnunk, ki kerget a szakadékba, amiből őt - aki belőlünk kiáltozik - kell kihúzni. Mert aki kerget azonos azzal, aki segítségért kiált.
Én
10 parancsolat:
1 – Isten a bennem hangzó kiáltás
2 – Isten az én Hadvezérem
3 – Én Isten bajtársa vagyok a harcban
4 – Őrizd a rád bízott őrhelyet
5 – Szeresd a veszélyt
6 – Engedelmeskedj
7 – Tanulj meg parancsolni
8 – Szeresd a jót
9 – Ne barátokat keress, hanem harcostársakat
10 – Ne kérdezz
A Faj
Hamlet kezében a koponya a halál. Miért is írnék olyasmit, ami csak ujjal mutogatás lenne arra, ami a látó számára látható?
Őseinktől származunk fizikailag, szellemileg, visszük őket tovább. Addig élnek, amíg hagyjuk őket élni, amíg van élő ember, akiben feltámadhatnak.
Őseink belőlünk marcangolva táplálkoznak, amíg teljesen fel nem emésztenek bennünket, aztán mi is ugyanígy marcangoljuk majd utódainkat.
Kiáltozik a múlt, az ősök, és a jövő, születendő gyermekeink.
Tápláljuk, belehalunk utódainkba.
Látomás
-
más látás
Ha meghallod a kiáltást, akkor engedelmeskedned kell. Elszakadsz, kiszakadsz a körből, a spirál egy pontba csavarodik.
Ha kételkedsz abban, hogy mi is a dolgod, kiáltozol Istened után, nem jutsz messzire. Be kell látnod végre, hogy az Isten beszorult a testedbe, akár élő halott a sírkő alá. Kiáltozik, jajveszékel, segítségedet kéri. Szabadíts meg!
Újra kezdődik a harc és az egész. A Teremtés harca.
Ez a Teremtő Harc most egy pontból kiindulva táguló spirálként foglalja magába a világegyetemet.
Az Isten megőrült, mert a magának teremtett börtönébe szorult. Elrontott teremtés, teremtményei nem fogják tudni felszabadítani őt. A kör egyirányú, nem teremtődik vissza az isteni létbe. Ebbe a tévedéstudatba beleőrül.
Börtönébe szorulva kiáltoz segítségért.
Gyakorlat
Nem elég tudnod, ismerned a teremtés folyamatát, de lépni kell! Az Egy felé.
Mert Isten és ember nincs külön. Nem választható ketté. Nem tudni hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Nem tudhatjuk. Az egyik sorsa a másiké is. Nem léphetünk egymás nélkül, nem oszthatjuk ki a szerepeket. Vagy egy végzetet követünk, vagy mindketten elbukunk.
A megváltást megélni, nem elszenvedni kell.
Az isten bajtársad a harcban, az ima hadijelentés a tábornoknak.
Valóság-e az álom, melyből az ember ébred? Ébredés-e az ember, melyből az álom való?
Miért vagyunk emberek? Hogy megváltsuk Istenünket. Aki lenne az szabadságért való harc maga. Nem szakállas öregapó. Nem lábát lógató öregúr, aki kénye-kedve szerint jutalmaz, vagy büntet. Nem könyörületes, gondoskodó. De hadvezér, parancsokat osztó, szenvedő, kudarcainkba belebukó. Velünk együtt szenvedő vagy vigadó. Küzdő, nem lankadó, szorongó, félő, rettegő, könyörgő, kiáltozó. Ez a Mi Istenünk. Aki nem fér el koponyában, testben, fajban, fűben, fában, névben, de még a világban sem.
Küzdelmünk a felszabadításáért vívott harc, hogy „nyíljék egy kis virág” a vérrel verítékkel teli mocsárban.
A régi korokban harcba szálltunk Isten nevéért, míg ma ez a háború kicsinyes, hétköznapias robottá lett. De a szív nem nyugszik bele. Forradalmat csinál. Fellángol újra a tűz. Csak még nem tudjuk, hogy a felperzselt világot mivé formáljuk.
Istenünk nem biztos a győzelemben.
Ember! Rajtad múlik Istened sorsa! Te vagy a végzet kovácsa.
A Csönd
Maradj vére csöndben.
Én hiszek az Útban, a Kiáltásban.
Egyik sem létezik.
Sólyom Madár
2007, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola harmadik évének egyik szemináriumának dolgozata
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.