Egyszerű levél

Amiről a legkevesebb szó esik

A gondolat ereje, ami a szóban van,

a szó ereje, ami a mondásban van,

a mondás ereje a hitben és bátorságban van.

Hit és bátorság pedig a létezés szerelméből fakad.

Bizonyos vagyok benne, elgondolkodtál már azon, minek is lehetne nevezni létünk feltétel nélküli alapját, annak indíttatását. S azon is, miért is szenved e kérdés méltánytalan háttérbe szorultságot.

Az a kölcsönös elkötelezettség, aminek következtében ez az írás megszületik, engem arra ösztönöz, hogy értelmes sorrendbe állítsak betűket, szavakat a papíron, és - milyen nagy reményeket kelt bennem! - van valaki, akit pedig arra, hogy időt, energiát szentelve, figyelmesen el is olvassa. Ez a valaki Te vagy, akit van merszem megszólítani, és remélni, hogy soraimat akként fogod érteni, ami.

Sokféle gondolati rendszer foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyeken magam is elgondolkodtam. Ezek a rendszerek igyekeznek önmagukon belül logikusnak és következetesnek maradni. Sok olyasmit állítanak a világról, magunkról, létünkről, életünkről és halálunkról, amit - belehelyezve saját magamat - szívesen fogadok el. Fontosnak tartom itt a “szívesen” szót, hiszen szükséges a kijelentő részéről, hogy szívéből jöjjön mindaz, amit mindannyiunk sorsa felől állít. Véleményem szerint aki a szívéből beszél, az őszinte, aki őszinte, az magával és másokkal szemben az, és aki ilyen feltételek mellett állít valamit mások sorsát érintő kérdésekről, az úgy teszi, hogy mások életét lényegiségében nem különbözteti meg a sajátjától, tehát amit mond, az önmagára éppúgy vonatkozik, mint arra, akiről állítja. Amennyiben nem szívből fakad a kijelentés, az azt a veszélyt rejtené magában, hogy az állítás érvénye alól önmagát kivonja, s így hiteltelenné válik. Az állítást elfogadó részéről szükséges pedig az, hogy szívéből fakadjon az elfogadás, úgy önmagára, ahogy másokra vonatkoztatva, ellenkező esetben csak mindenki másra nézve tartja érvényesnek. Így pedig lehetetlen hiteles életet élni.

A különböző gondolati rendszerek vizsgálata során, úgy vélem, oda kell figyelnünk valami nagyon fontos dologra: “úgy önmagára, ahogy másokra vonatkoztatva”. Úgy vélem nagyon fontos szempont, hogy az ember ne csak másokra, illetve önmagára nézve vizsgálja meg a dolgokat, hanem a szeretett emberekkel való viszonyaira nézve is. Itt térnék vissza a különböző gondolati rendszerek állításaira, és a szívesen elfogadásra. Nem okoz problémát például, hogy mindaz, amit körülöttem lévő világként tapasztalok, csak illúzió, vagy az, hogy nincs isten, aki vigyáz ránk, tervének részei lennénk, céljainak megvalósítása érdekében munkálkodunk, és megkapjuk érte a jutalmunkat, egyáltalán a céltalanság sem zavar, vagy hogy halálunk után összetevőink beleolvadnak a világ egészébe, lelkem az isteni lélekbe, de az sem okozna gondot, ha újra kellene kezdenem az egészet elölről. Ez utóbbi már kevésbé szimpatikus ötlet, nem beszélve azokról az elképzelésekről, amik arról beszélnek, hogy maga a szubjektív tudat is csak ideiglenes jelenség, a képzelet szüleménye, a test elmúlása után nem marad semmi, aminek tudomása lenne önmagáról, mint önmaga. Ezen elképzelések esetleges bekövetkezte mégis mélységes rémülettel tölt el. Hiszen emberi lényeket szeretek! Életem nagy részét töltöm azzal, hogy ápolom a kapcsolatomat ezekkel a szeretett lényekkel! Én nekik adok egy részt magamból, és Ők is nekem adnak egy részt önmagukból. Egymássá válunk lassan. Azzal ugyanis, hogy azt állítjuk, nincs halál után is létező szubjektív tudat, vagy lélek, azt is kimondjuk, hogy szeretet sem létezik a halál után. Tehát mindaz a szeretetből fakadó energia, amit megtapasztalunk életünk során, hiábavaló, vagy az is csak illúzió lenne? Nem hiszem, hogy akad a földön olyan ember, aki ne tartaná valóságnak, hogy szeret. Mi más lenne az, ami egész életünk során meghatározza, hogy mivel foglalkozunk, mit eszünk, kikkel tartunk fenn kapcsolatot? Születésünk maga is két ember egymás iránt érzett szeretetének következménye, megkockáztatom, halálunk is ugyanennek az erőnek köszönhető. Fel nem foghatom, hogy kerülheti el ennyi ember figyelmét az a mértéktelen pazarlás, ahogyan életük során ezzel a szóval, illetve annak tartalmával bánnak. Pedig ez lenne az egyetlen dolog, ami valódi értelmet adna a földön eltöltött életnek.

Úgy gondolom, mindenképp alá kell vetnünk ezeket, és az ehhez hasonló állításokat az előbbiekben felvázoltak szerint annak, hogy valóban szívből el tudjuk-e őket fogadni. Ellenkező esetben nem volna szabad továbbadni ezeket a gondolatokat.

Szeretném felhívni a figyelmet még egy dologra: nem szabadna félni őszintének lenni, és nem szabadna elszalasztani azokat a pillanatokat, amikben lehetőség nyílik a tekintetekben találkozni a másikkal, hiszen ez az élet maga.

Az emberekben, ugyanis, mértéktelen a félelem.

Úgy veszem észre, az emberek félnek őszintének lenni.

Nehéz.

Nehéz annak, aki őszinte önmagához, és ezt nem rejti álarcok mögé.

Nehéz úgy járni-kelni, hogy csak nagy ritkán esik meg az a pillanat, amiben értő, simogató tekintettel akad össze a kereső, reménykedő, bizalommal teli, szeretetre vágyó szempár. Ha meg is esik, olyan hirtelen ködbe vész, hogy emléke is hasonlóan homályossá válik, és marad az elszánt, továbbhajszolt kutatás.

Nehéz annak is, aki ebben a megdöbbentő élményben részesül, hiszen olyan felkészületlenül éri, hogy arra sem marad már ideje, hogy felfogja, történt vele valami, illetve történhetett volna. Ha mégis észrevett valamit abból a szikrázó pillantásból, az olyan átható, hogy nemkívánatosnak fogja érezni, eltaszítja, vagy nem érti, miért e nagy “felhajtás”.

De miért van ez így? Hová sietnek úgy? Hiszen a sír úgyis mindig előbb nyílik fel, mint amikorra számítunk rá. Vagy annyira kívánatos volna a halál, hogy egy pillanatra sem állhatnak meg? Mi lehet a titka?

Lehet, hogy épp ellenkezőleg, épp, mert oly váratlanul kopog be ez a bizonyos Legendás Alak, hogy abba a kevés időbe kell belesűríteni mindazt a fontosnak és halaszthatatlannak vélt dolgot, és ezért kerüli el a figyelmüket minden valódi? Még így sem értem. Éppen ezért, mert elkerülhetetlen, mert nem tudjuk, hogyan és mikor, és nem tudhatjuk, mi lesz az után, ezért kellene időt hagyni magunknak mindenre, ami múlhatatlan, ami a szívnek kedves, és eltölt bennünket a halhatatlanság mámorával! Mert meggyőződésem, hogy van ilyen. Ehhez kell, barátom, az őszinteség.

E nélkül pedig nincs szerelem, nincs hit és bátorság, nincs mondás, nincs szó, és saját bevallásuk szerint, még gondolataik sincsenek.

Ezzel pedig a kör bezárulni látszik. Valójában a kulcs benne van a körben.

Ahhoz, hogy ezt megtaláljuk, nem kell mást tennünk, mint végigolvasni újra a mottót, most már mindazt szem előtt tartva, amit az előbbiekben mondtunk.

Tehát.

Két úton is eljutottunk az őszinteséghez: az egyik a szívéből beszélő és elfogadó, a szeretteivel való viszonyaira is vonatkoztató ember útja, a másik az élet és a halál egyszeriségében hívő, a múlhatatlanságot valló ember útja.

Az ilyen őszinteségből fakadó gondolat ereje van a szóban, ami megadja ezeknek a gondolatoknak a formáját. Megformálódnak és kimondhatóvá válnak. Az ilyen, még az elménkben, a szánkban forgó, nyelvünk hegyén lévő szavak ereje a kimondásban fejeződik ki, ami hordozza magában a kimondója őszinteségét, gondolatait, azok formáit. Ez tölti meg a kimondott szót tartalommal. E miatt figyelünk oda a másikra, ez adja meg a súlyukat, még az évezredek távolában leírt szavak is hordozzák ezt az erőt, mert az írás van olyan erős mozdulat, mint a kimondás. Mikor olvasunk, fejünkben dübörögnek írójuk szavai, gondolatai, érzései. A mondás, a világra hozott megformált gondolat, erejét a hitből és a bátorságból nyeri. Hinnünk kell ugyanis töretlenül, hogy gondolataink megformálhatóak, hogy azok kimondhatóak, és van is értelme őket kimondani. Majd megtenni a kimondást, ami hihetetlen bátorságra vall, hiszen szívünk, lelkünk, elménk mezítelenedik le minden kimondott szóban. A legnagyobb hitet és bátorságot, mint azt már a népmesék is tanúsítják, a szerelem erejéből lehet meríteni. Ha pedig kimondjuk gondolatainkat, azzal a létezésbe lökjük őket. A kimondással létezővé válik bensőnk világa mások számára is. Ahhoz azonban, hogy létezővé tehessünk bármit is, olyan hitre és bátorságra van szükség, ami olyan szerelemből fakad, ami a létezésben gyökerezik. Önmagából táplálja önmaga folytonos teremtését.

Ez a létezésből fakadó szerelem.

Ha a lét létezésének indíttatását keressük, szükségszerű, hogy ahhoz a gyökérhez ássunk le, ami megadja a dolgok létezővé válását. Ez pedig újra nem más, mint a létezésben gyökerező szerelem, ami tulajdonképp megint egy önmagába forduló körré formálódott.

Összegezve tehát, az egyetemes lét önmagából fakadó szerelméből szubjektív létet teremt, ebből hit és bátorság fakad a megformált gondolat kimondásához, ami létezővé teszi a kimondó – eddig szubjektív létezésben létező – gondolatait az egyetemes létezésben.

Vallom: a létezés indítéka a szerelem, és ez kell legyen az az erő, amely mindeneken túl képes fenntartani a létezést.

Sólyom Madár

2005, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola első évének egyik szemináriumának dolgozata