Résen levés. A megfelelő szögből, épp időben, épp a jó térben. És felismerni. Mindezt, és azt, hogy mit és hogyan. Aztán hit, bátorság, és cselekedni, gondolni, mondani, mozdulni, vagy nem tenni mindezt. Mindegy, csak a megfelelő legyen. Amikor résen vagy, akkor tudod, érzed, hogy mi az.
Amikor sikerül, fa vagyok. Lefelé elérek a legmélyebb helyekre, és erővel tölt fel, mint fát a gyökerei, felfelé kinyílok az égboltra, a világra, és szétárad mindaz az erő, ami bennem van.
Biztonság, helyemen-levés. Jó.
Csak-vanás.
Valaki meghalt. Kérdés, hogy ki?
Mi történt vele, hová került? Került valahová? Van még egyáltalán?
Sok elképzelés, remény, várakozás létezik ezzel kapcsolatban. Hiszünk bennük. Segítenek. Megkapaszkodunk bennük, mint vajúdó nő az életfába. Megerősítjük ezzel kapcsolatos képzeteinket. Ez a gyász folyamata. Lezárása a megerősödött, megszilárdult képzeteinkbe való megnyugvás. Jöhet a továbblépés (az élet megy tovább), és éljük addigi megszokott mindennapjainkat.
Könnyű megoldás. 1-2 év. Maximum. Általában kevesebb.
No, de.
Milyen alapra helyezkedve lehetséges egyáltalán, bármiféle elképzelést állító módon, általánosítva megfogalmazni, érvényesíteni?
Az élők alapja az élet maga. A halálban elveszítjük ezt az alapot. Még ha ugyanaz is a tapasztalt jelenség, különböző alapokon állva más-más tapasztalatban van részünk. Ehhez még ezernyi más összetevő kapcsolódik, amely erősíti ezt a különbséget. Így a személyiségünk, életkörülményeink, fizikai, érzelmi, szellemi környezetünk, pillanatnyi lelkiállapotunk, és még sorolhatnám. Hiába, semmi olyan sem állíthatunk, ami az élet talaján állva bizton érvényes lehet arra, aki éppen ezt a talajt veszíti el. Hát még általánosítva az állítást! Az egyetlen, amit tudhatunk, hogy már nem az élet képezi az ő alapját.
Hogy van-e még alapja egyáltalán, hogy mi is az, hogy milyen a világ arról az alapról nézve, van-e világ, ő maga van-e, és ha igen, milyen értelemben, ezt mind-mind nem tudhatjuk.
Barátom, ehhez kell igazán bátorság!
Beismerni, átélni ezt a kétségbeesést.
Szeretsz valakit, elment. Nem tudsz róla Semmit! Egyáltalán Semmi Biztosat!
Csak a hiány maradt, ami feszít és emészt.
Bátorság.
Ahhoz, hogy ezt az égő sebet ne fedd le képzeleteiddel. Hagyd szabadon fájni, égni feszülni, emésztődni! Hadd rohadjon! Te élve, ahogy Ő halva.
Állj ki, marj bele, feszítsd szét, és kiáltsd:
Vegyétek és egyétek, ez az én szívem!
A keselyűk nem késlekednek.
Sólyom Madár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése